Kína újkori történelmében nagy szerepet játszott a tömeges kivándorlás. Richard Nixon 1972-es kínai látogatása után a fengshuinak hamar híre ment Nyugaton. A letelepedő kínai családok kulturális örökségük részeként ismertté tették környezetalakító módszereiket az amerikai kontinensen, ahonnan azután Európába is eljutott.

Azonban a nyugati világban többé-kevésbé újjáalakultak, az uralkodó korszellem (New Age irányzatok, természetfölötti babonák, mágia és boszorkányság stb.) hatására egyfajta titokzatos varázsmutatványként robbantak be az emberek életébe és gyorsan népszerűvé váltak. Számos új megközelítés és eszmerendszer kapott szárnyra, átformálva s különféle egyéb praktikákkal ötvözve a nyugatra eljutott kínai hagyomány értékes morzsáit. Legismertebb új irányzat a XX. századi Hongkongból eredő, ún. Életterületes módszer és ennek a Black Hat Sect Tantric Buddhism School égisze alatt megszületett vallásos változata. Ennek aztán különféle nyugati utóhajtásai születtek, amelyek mindenféle népszerű tudományos, pszichológiai és ezoterikus elméleteket igyekszenek ötvözni az előbbi iskola tanaival. Az új megközelítések a hagyományos módszerekhez hasonlóan az ember és a környezet összhangjának megteremtését, valamint a sikeres élet elérését hirdetik céljukként, ám gyakorlati eredményességük leginkább a placebo-hatáshoz hasonló.

A klasszikus fengshui mesterek e megközelítéseket ál-fengshuinak tartják – bár nem ritka a Neo Feng Shui vagy a McFengshui humoros elnevezés sem –, mert az általános szépségre törekvéstől eltekintve szinte teljesen nélkülözi az ősi tanítások alapelveit. A tapasztalatok szerint e módszerekkel pusztán látszatmegoldás érhető el, üres tartalommal. Egyetlen előnyét, hogy felhívja a figyelmet a környezettudatosságra, jobbára elbagatellizálja a módszerek hiteltelensége.